André Kertész Terem

Felhőgyár

Lehet-e felhőket gyártani? Légvárakat lehet építeni, de felhőket gyártani? Egyszer egy Alfred Stieglitz nevű ember komoly kihívást látott abban, hogy felhőket fényképezzen, és ebben versenyre kelt egyik riválisával, Edward Westonnal, aki szintén olthatatlan vágyat érzett magában arra, hogy bebizonyítsa, az ő felhői sokkal egyedibbek, elragadóbbak, eredetibbek és szemre valóbbak, mint idősebb kollégájáé. Stieglitz és Weston azonban nem felhőket fényképezett – bár a látszat mind a mai napig ez –, hanem valójában létrehozott különféle absztrakt alakzatokat, amelyek felhőknek látszanak. Létrehoztak valamit, sorozatban. Az már gyártás? Nem szeretnék Weston és Stieglitz féltékeny rivalizálásából messzemenő következtetéseket levonni. Csupán arra utalnék ezzel az anekdotával, hogy mire jó (még) a fényképezés, a fénykép. Valaminek a megalkotására, ami van, de még sincs, valaminek a megmutatására, ami olyan, de mégsem, és végül valaminek a megértésére, ami nyilvánvaló, pedig holott…

„Metszet, válogatás a fiatal fotográfusok, hol egymásra rezonáló, egymással párbeszédbe bocsátkozó, hol egymástól különböző, távoli, saját utakat járó munkáiból” – íródik a kiállítás ajánló szövegében. Pedig holott…

Mi az ok és mi akkor az okozat? Nem a szöveg megfogalmazójával szeretnék vitába szállni, inkább arra utalnék, hogy vajon miért rezonálhatnak, még akkor is ha nagyon sajátosnak látszó utakat választanak. Ez utóbbi persze csak akkor érdekes, ha maga az út a cél. Ha el is szeretnénk jutni rajta valahová, akkor inkább csak a nehézségi fokozatok, a leküzdés igényelte erőráfordítás a fontos. Persze egyszeri utazóként (ma inkább turista) mégiscsak fontosabb az út látványa, az útszéliség esztétikája, mint az, ahová igyekszünk rajta. Amióta felhívták a figyelmünket arra a tényre, hogy az út a semmi felé tart, azóta nem szeretünk foglalkozni azzal, hogy mi a cél. Inkább belefeledkezünk az utazásba, és elmélyülten szemléljük az útszéli látványosságokat. Tekintetünket mereven odairányítjuk, bár haladás közben nehéz fókuszálni.

Mert ha a cél a semmi, ami azért – ha ez megnyugtat valakit is – mégiscsak valami, akkor ugyan mi az értelme az útnak? Hová és miért tartunk rajta afelé a mégiscsak valami felé, ami mindennél meghatározhatatlanabb? Az utazás előrehaladtával zavarunk csak egyre nő, kivált, ha arra is rá kell ébrednünk, hogy az út nem egyenes, még csak nem is egyszerűen kanyargós. Be- és átláthatatlan.

A művészet egykor a szépségben az igazság és jóság megjelenítését, szemléltetését, felmutatását tekintette hivatásának. Később hangsúlyosabbá vált a jóság, amely tanítható, és az arra való készség, ami elsajátítható. Mintegy társadalomformáló ereje volna. De ha már minden ember nem is lehetett testvér – fájdalmas belátás –, akkor a művészet – rövid átmenet után – elkezdett inkább magával foglalatoskodni, megérteni önnön céljait, önmaga struktúráit, lehetőségeit, és ezáltal azok negativitását. A megszállott önvizsgálatban azonban elhalványult az a közeg, amelyben létezett és amelyből táplálkozott. Mindazonáltal megdőlt az a feltételezés is – ami az önvizsgálódás, a kívülállás fényűző pozícióját indokolhatta (bár inkább tűnik utólag menekülésnek) –, hogy ez a közeg a ráció segítségével megragadható, strukturálható, megérthető, ahol minden világos és felfogható. Ezáltal mintha a művészet is új feladatot talált volna – a rámutatást a kérdezés kedvéért, a megértés lehetőségének ígéretét a mű által, a tapasztalás mintáját, a felismerésekből fakadó belátások ismét művé formálását.

Eljutunk-e ezáltal egy új megértéshez, kérdéses, de az alkotók magukra vállalták a bonyolult csomók analitikus szétszálazásának nehéz feladatát, lehetőséget adva új felismerésekre a művek által nyújtott tapasztalatok révén. Itt kapcsolódnék az elején elmondott anekdotához. A felhők fényképezése a felhők egy új, a korábbitól talán határozottan eltérő képzetét eredményezte a meg- és felmutatás által. Nem a felhők megismerésének lehetőségét, hanem egy új tapasztalatot, amely abból fakadt, ahogyan a fénykép útján a felhő átalakult valamivé, ami rajta keresztül mégis megfoghatatlan maradt. Tiszta absztrakció, ami tárgyi mivoltában látványként mégis valami konkrét egyedi dologra mutat, bár azzal nem azonos, nem analóg.

Amire mutat – a jelen kiállítás kontextusában –, az a személyesen megélt világ, annak anomáliái, az ebből fakadó megértés nehézsége, amikor minden egyre kevésbé világos és felfogható. Nem érjük fel ésszel. Baudrillard egyszer azt írta, hogy a világ túl távol van ahhoz, hogy megragadhassuk és birtokba vehessük (kisajátítsuk, magunkénak és magunknál lévőnek tudjuk). De azt is írta, hogy mégis fenyegetően közel van. Menekülnénk előle, miközben igyekszünk feldarabolni, mert ha kicsi, akkor talán kevésbé veszedelmes már ránk nézve. És talán ez az ok, ami miatt a munkák egymással párbeszédet folytathatnak, egymásra rezonálhatnak – a világ biztos távolban tartása, egyúttal megragadása oly módon, hogy apró elemekre redukálják. Hisz látszólag minden alkotót a megértés vágya sarkall, valamiféle rend megalkotása, rend-szerűség. A megértés – önmagunké, azé a közegé, amelyben vagyunk valamiképp és valakiképp, illetve az, ahogyan vagyunk magunkban egymás közt, ahol keresünk egy helyet magunknak a többiek viszonyában.

Mégis, a kiállított munkákat nézve, egyértelmű, hogy az egyes alkotók más-más úton igyekeznek eljutni valahová (itt és most talán csak egy mű létrehozásához). Azaz, nagyon más módon viszonyulnak a fotográfiához, nagyon eltérően használják, élnek az általa nyújtott lehetőségekkel, vagy épp kísértik meg a talán lehetetlent. Olyan érzésünk támadhat, mintha felvetődne a kérdés, mire jó még, miként használható még, de főleg mire is való a fénykép. Mégsem kísérleteznek vele, csupán használják, nem akarnak ez ügyben konkrét válaszokat kikényszeríteni. Ezért is tűnhet úgy, hogy a médium önmagában már nem érdekes, önmagáért már nem vonzó. Annál inkább az, ahogyan „viszonyt létesítünk” általa a világgal, ahogyan gondolkodunk rajta keresztül, általa és segítségével erről a világról – vagy ami annak látszik. Az alapvető különbségek nem is itt adódnak, hanem abban, ahogyan használják, bár ez a használat leginkább reflektálatlan marad. Csak egyes esetekben válik a médium is láthatóvá a kép felületén, olykor a kép alatt, mögött, néha pedig helyett. De ez talán nem is fontos.

Ami viszont az, hogy a munkák többsége az alkotók saját életére vonatkozó kérdések felől tárul fel. Ennek ellenére mégsem beszélhetünk privát fotóról, bár mindegyik mű személyes indíttatású. Azonban nem a saját életük aspektusai válnak láthatóvá. A rájuk utaló személyek jelenlétükkel, valamint a tárgyak, a környezet inkább csak mint jel mutatnak valami másra, valami rajtuk kívülire, arra, amit megragadni és megérteni törekednek munkáikban, munkáikon keresztül.

Felhőgyár? Mire föl gyártanánk felhőket? Hogy legyen hová fölemelkedni, legyen hol lebegni, ahonnan le lehet pillantani? Nézőpontváltás? Távolságteremtés? Weston és Stieglitz megolakotta a maga felhőit. Általuk pedig azt, amit magukénak tudhattak, amihez közük lehetett, amiről azt mondhatták: enyém. Mindenkori enyémvalóság. Nem fogalmilag – világosan és felfoghatóan –, hanem – ha úgy tetszik – a mágia segítségével képként megragadva.