Mai Manó Galéria („Kis Manó”)

Keserü Katalin: Vedres Ági - hé, Fiúk

Vedres Ági fényképeinek témái annyira eltérnek a fotográfusokéitól, hogy kézenfekvőnek tűnhetne a talált képekhez, a Horus Archívum privát fotó anyagához vagy a „vizuálisan közölt hibaista alkotások” köréből kiindulva beszélni róluk. Azonban a témák felől nézve, s a kiállításokat sorba véve feltűnik tudatosságuk, s alkotójuk következetessége, mely az eszközhasználatban is megnyilvánul.

Először 1979-ben vett részt kiállításon (akkor 14 éves volt), de egyéni tárlatait csak 2007-től láthattuk. Akkor a No 1 kínai- magyar gyorsbüfében az „Arany Disznó Évét” köszöntötte fotóival. A reflexiók szerencsésnek tartották a kapcsolatfelvételt Magyarország legújabb etnikumával, annak kultúrájával. Ez a téma a társadalmi kérdéseket előtérbe helyező kortárs művészetekben nálunk, azóta is társtalanul maradt, a képek azonban nem „kínaiak”.

Vedres – a hazai kultúrában (így a fotográfia-történetben) egyáltalán nem szereplő, a haszon- vagy háziállatokra fordított figyelmével - egy szokatlan, szeretettel teli, „másik látás” meghonosítását kezdeményezte Magyarországon.

2008-ban Éj címmel nyílt kiállítása, Európa legváltozatosabb helyszínein készült éjszakai fotóiból, melyek közt egyetlen ismert vagy jelentős földrajzi, politikai vagy kulturális pont nem szerepelt. A személyes utazáson „felfedezett” helyek megint egy másfajta látás dokumentumai: a sötétben a kamera mesterséges fénye nélkül is felbukkanó, itt-ott a hely sajátosságait hordozó, máskor az e szempontból közömbös motívumok mindennapiak, habár nem szoktuk őket így látni. Vedres ugyanis szemünk megörökítetlen éjszakai látásának ered a nyomába, melynek ugyan rendszerint csak villanásnyi emlékeket köszönhetünk, ám ezek dolgoznak bennünk, befolyásolják belső világunkat. Vedres éber szemmel járt, sötétséggel övezett, természetes és mesterséges, világító és megvilágított testek, felületek finoman mérlegelt együtteseinek tőlünk függetlenné vált, személytelen létét dokumentálta. Szokatlan módon vizsgálta a fény szerepét a fényképezésben? Vagy egy másik világot reprezentál, melyben elvétve történik csak valami (mely történés előtti és utáni – ahogy Bakáts Tibor Settenkedő megjegyezte)? Azaz környezetünk meglesett állapotait és viszonyait dokumentálja, akár a csendélet- alkotók, de mindenfajta elrendezés-beállítás-beavatkozás nélkül.

Az előzményekből kiderül: Vedres Ági tematikus érdeklődése nem szokványos, s habár kézenfekvő, mégsem „művészi” témákhoz nyúl. Emellett a látásunk érdekli, s mintha azért használná a fényképezőgépet, hogy megörökítse azokat az észleleteket, melyeket eddig nem tartottunk kiemelésre, megjegyzésre érdemesnek. Az, hogy a masina, technikai trükkök vagy konceptuális beavatkozás nélkül is, képes-e annál többre, mint amit – történetének jó másfél évszázada alatt – megszoktunk tőle. Képes-e másként és – ennek következtében - másik világokat érdemben dokumentálni, s ezek valóban másik világok-e? (Mint például: a disznók, az éjszaka.)

Tavaly a „Minden, ami nem város” témakörben nyert fődíjat: a Mai Manó Vedres Ági-kiállítása ez a díj.

A kiállításon fiú- és fiatal férfiportrék láthatók rövid szövegekkel. Utóbbiakkal most nem foglalkozom: leírások, magyarázatok a képekhez, néhol pedig rövid versek, történetek formájában irodalmi szintű információkat tartalmaznak a modellekről.
A képek egy csoportja testrészletet ábrázol: nyaktájékot, hajat és arcot, ezeket együtt, vállat és hátat, arcot és testet vagy arcot és testet és ruhát. Utóbbiak szűk kivágásban láthatók, melyben a lehajtott fej és a felsőtest olyan közelségbe kerül egymással, mely eltér az emberről alkotott képünktől. A testet szubjektívnek mutatja. Egy másik képcsoportban környezetével együtt látjuk a modellt, mely részben semleges, részben kettejük viszonyát tárja fel: a modell benne van a környezetében vagy vele együtt van, máskor csak nézi azt, vagy önmagával egylényegűként mutatja meg az objektívnek. Kevés olyan képet látunk, melyen a modell tesz is valamit: rajzol, néz, a haját hátrasimítja. Technikailag a fotográfus nem törekszik tökéletességre. Egyes képek analóg, mások digitális technikával készültek, s vannak olyanok is, melyek mindkettővel.
Vedres Ágit érdekli a két technika kérdése. Talán azért, mert ma ellentétesnek tekintik őket. A kiállításon azonban minden kép papírkép és fekete-fehér.

A vizualitás kutatása az utóbbi időben a médiumra helyezte a hangsúlyt, a fotó területén úgy téve különbséget a hagyományos, analóg és a digitális technika között, hogy az előbbi témáját a tárgyias képalkotással, az utóbbiét a percepcióra figyelővel azonosították. Vedres Ági analóg képeinek majd mindegyike (a testvéréről, a rajzoló fiúról, az egyiptominak nevezett fiatalemberről, a tetovált karúról készültek) azok közé tartozik, melyeken a modell tesz valamit: lehetnek akár tárgyiasak is. A digitális képeken is testrészleteket és modelleket látunk a környezetükben. A digitális kép azon sajátossága, hogy alkalmas magának az érzékelésnek a megjelenítésére és vizsgálatára, a vele kapcsolatos előzetes tudás szerint, arra reflektálva, érzékelhető testek által, nem fedezhető fel Vedres Ági képein. Ezek a technikától tehát függetlenek. Vagy azért, mert az újabb médiumot magát nem vizsgálja, vagy mert egyáltalán nem kíván konstruált képet létrehozni. Mégis a percepció kiterjesztésével foglalkozik.
A megkonstruált képek tudomány-közeli volta ismert. A tudományos módszerek pedig – amint arra már Dilthey rámutatott – javarészt természettudományosak: a művészetek módszereitől általában eltérnek. A helyzet 100 év óta annyiban változott, hogy a művészeteket is - miközben ezekben számos, más területeken használhatatlan, tehát sajátos módszert dolgoztak ki – megejtették, s így a természettudományos módszerek a művészeti technikák részei lettek. Másrészt azonban a társadalom-, az antropológiai és a környezetkutatások során számos olyan módszer bevezetődött a tudományosak közé, melyek a humán területekről erednek. Vedres Ágié is ilyen. A fényképezőgéppel belemegy a másik ember „világába”. Módszerének része az empátia, a pszichológiai érzékenység, a környezettanulmány. Legfőképpen, persze, a másik (a modell) bevonása, a kölcsönösség, s talán ez az az egyik pont, mely túl van a fotográfia tárgyias és konceptuális-reflektív területein. A fényképezés során szubjektumok tárulnak fel, vállalják ezt a feltárulást, az önmegismerés kölcsönös voltát, s a kimondott mondatokat: a képeket is. Testközeli képein a tapintással való testérzékelés is vizualizálódik, sőt, mintha a lelki-szellemi-testi érzékelések összessége manifesztálódna rajtuk. Mintha a fényképező apparátust az optikai képességeken túl másokkal is felruházná: szubjektivizálja azt. Nem önmaga vagy a modell értelmében, hanem valódi médiumként a kettő között.
Fotói optikai, érzékelt és mentális képek reprezentációi, még a reflektivitás jelenléte esetében is, amikor rajtuk a nézés különböző változatait látjuk. A modellek saját nézése ugyanis többféle: vagy nem reprezentált (olykor szándékosan eltakart), máskor a távolba vagy önmagára (a szemtől lefelé vagy tükörben) vagy a foglalatoskodás tárgyára, esetleg a kamerára irányul. A modellek a kamera jelenlétére reflektálnak ezeken a módokon, nézésük ezáltal vallomás is a médiumról. A fényképezőgéppel és az azt tartó fényképésszel együtt csinálják a képet.

Mondhatjuk hát, hogy Vedres képei egy-egy képen kívüli létező (a szubjektum) felidézői. A mű irracionális és szubjektív folyamatok eredményeképpen jön létre – mondták a klasszikusok és mondja Vedres Ági is, felhasználva és átalakítva a technika objektivitását.
A kép mágikus – mondja Vedres Ági, s a megnyitóig a fal felé fordította képeit, melyek tehát most megnyilvánulnak. A vizuális kultúratudomány beszél a képiség ilyen természetéről is, felhívva a figyelmet a művészetnek a médiatudománynál jóval komplexebb voltára, melynek pedig épp a fénykép az egyik kitüntetett terepe. Vedres pedig a művészeten (a képalkotáson) keresztül mutatja meg azt az egységet, mely az ember privilégiumának látszik: test és szellem dualizmusán lép túl a lélekkel, objektum és szubjektum dualizmusán a médiummal.

Budapest, 2010. július 8.

fotó: Tamás Katalin