‍

A workshop pedagógiai koncepciója egyszerű, mégis hatékony keretre épült. A feladat az volt, hogy mindenki hozzon magával egy személyes emléket, lehetőleg olyat, amelyről sosem készült fotó, film-, vagy videófelvétel. Ezekből a történetekből rövid, világos leírásokat, azaz promptokat írtunk, amelyekből a képgeneráló program képeket alkotott. Izgalmas volt látni, ahogy a résztvevők a személyes munkájuk során olykor reflektáltak egymás készülő munkáira is, így egyszerre jelenhetett meg az egyéni és a közös gondolkodás a workshop során.

A hangsúly végig azon volt, hogyan lehet az AI eszközeit nem a közhelyes, olykor giccses vizuális panelek mentén használni, hanem személyes stratégiákkal rátalálni az egyéni utakra. A résztvevők megtanulhatták, hogy a jó prompt nem bonyolult, hanem világos és egyértelmű: rögzíti a helyet, az időt, a szereplőket, a fényeket és a hangulatot, de a képstílusok meghatározása is jelentősen tágítja a generatív képalkotás lehetőségeit. A vizuális részletek – ruhák, textúrák, évszakok, kameraállások, képminőség stb. – és a hangulat meghatározása ugyancsak döntő fontosságú, mert ezek teremtik meg a kép atmoszféráját. Az is hamar világossá vált, hogy a mesterséges intelligencia általában sztereotip és látványos képi megoldások felé hajlik; ezt a sablonosságot lehetett tudatosan elkerülni finomra hangolt esztétikai döntésekkel és különféle dramaturgiai ötletekkel.

A workshop során inspirációként kortárs alkotói projektek is előkerültek: Roberto Beragnoli melankolikus, filmes hangulatú alternatív emlékei, Phillip Toledano valósághű, de apró disszonanciákkal teli világai, Carl De Keyzer dokumentarista újraírásai vagy Can Togay erőteljes szöveg fragmentumainak vizualizációi. Ezek arra mutattak rá, hogy az emlékezet képpé formálása nem az illusztráció szándékával épül fel, hanem kreatív, értelmező folyamat eredménye.

‍

‍

‍

‍

‍

‍

‍

‍

‍

‍