‍

Hajdu Tamás fotói a kortárs kelet-európai vizuális kultúra markáns lenyomatai. Munkáiban a dokumentarista fotográfia hagyományai keverednek az abszurd iránti érzékenységgel, miközben képei szoros kapcsolatban állnak a posztszocialista térség esztétikai és társadalmi örökségével. Olyan hétköznapi szituációkat ragad meg, amelyek első pillantásra banálisnak tűnhetnek, de fotográfiai kontextusba helyezve feltárul bennük az a groteszk és sokszor ironikus réteg, amely az egykori szocialista országok városi és vidéki tereinek sajátja.

A fotók nem csupán vizuális naplók, hanem szociológiai és esztétikai szempontból is releváns lenyomatok: a spontán kompozíciók ellenére világos szerkesztési elveken nyugszanak, és egy tudatosan épített vizuális nyelvet tükröznek. Hajdu képi világa párhuzamba állítható a Neue Sachlichkeit dokumentarista szemléletével, ugyanakkor a kelet-európai groteszk – gondoljunk csak a cseh új hullám filmjeire vagy a román újrealizmusra – is rokonítható vele. A valóság ironikus, néha szürreális feltérképezése náluk is kulcsmotívum, csakúgy, mint Hajdu munkáiban.

Hajdu Tamás képeinek központi eleme a posztszocialista tér vizualitása, amelyben a funkcionalitás és az esztétikai igénytelenség keveredik a múlt nosztalgikus maradványaival. Az így létrejövő képi világ sokszor a „buhera-esztétika” jegyeit hordozza magán: az újrahasznosított tárgyak, az ideiglenes megoldások és a vizuálisan disszonáns elemek egyaránt jelen vannak. Ezt az esztétikát Hajdu nem dokumentarista távolságtartással, hanem finom empátiával közelíti meg, így képei nemcsak elemzik, hanem értelmezik is a térben megjelenő kulturális mintázatokat. A fotográfiákon megjelenő tárgyak és élőlények – különösen az állatok – nem csupán díszítő vagy anekdotikus elemek, hanem jelentésképző komponensek. Az állatok hol beleolvadnak a környezetbe, hol kiemelik annak szürreális karakterét, miközben a klasszikus állat-szimbolikától elszakadva inkább a kelet-európai valóság allegóriáivá válnak. Az udvari sárga fotelből támadásra készülő macska vagy a hősugárzót cipelő férfi képei olyan helyzeteket teremtenek, melyekben az abszurd nem idegen, hanem ismerősen otthonos.

Hajdu képeinek egyik legfontosabb formanyelve a humor, amely azonban sohasem degradáló vagy közönséges. Sokkal inkább az irónia, a vizuális paradoxon és a jelentésrétegek játéka jelenik meg munkáiban, amelyek révén a néző számára feltárulhat a képek mögötti társadalmi vagy történeti utalásrendszer. A humor itt nem a nevetés eszköze, hanem a kritikai gondolkodás aktiválása.

Művei ugyanakkor egyértelműen kapcsolódnak a kortárs fotóművészet azon irányzataihoz, amelyek a mindennapi valóságot a jelentésképzés helyszíneként kezelik. Ilyen értelemben Hajdu fotói a konceptuális fotográfia és a klasszikus street photography határán egyensúlyoznak. Miközben nem megrendezettek, és megőrzik a spontaneitás erejét, mégis tudatos esztétikai döntések eredményei. Kompozícióiban az arányérzék, a térhasználat és a színkezelés mind azt szolgálják, hogy a hétköznapi jelenet átlépjen a művészi reprezentáció szintjére.

A képeken gyakran feltűnő „időrétegek” – például a retro bútorok, kopott falak, vagy elfeledett, benőtt felületek – nem pusztán nosztalgikus elemek, hanem a posztszocialista időszemlélet kivetülései is. Ezek a motívumok egyszerre idézik meg a múltat és reflektálnak a jelenre, így a képekben egyfajta történeti távlat is megjelenik, amely túlmutat a pillanat megragadásán.

Végső soron Hajdu Tamás munkáit az az ambivalencia teszi igazán érdekessé, amely a groteszk és a bensőségesség, a kritika és az empátia, a múlt és a jelen között feszül. Fotói egyszerre hordozzák a kelet-európai vizuális kultúra jellegzetes esztétikáját, és képesek univerzális érvényű kérdéseket felvetni: mihez kezdünk az örökségünkkel? Hogyan formálja a környezetünk az identitásunkat? Mitől lesz egy pillanat hétköznapi és mégis jelentéses?

A PaperLab Galéria tárlata olyan válogatást kínál a művész eddigi életművéből, amely nemcsak stílusbeli és tematikai sokszínűségét, hanem következetes szemléletmódját is megmutatja.

Hajdu Tamás
1976, Szilágysomlyó, Románia

2000-ben végzett a Kolozsvári Agrártudományi és Állatorvosi Egyetem állatorvosi szakán. Jelenleg állatorvosként dolgozik Nagybányán. Önképzés útján sajátította el a fotográfia mesterségét, 2005 óta fényképez tudatosan. 2013-ban a Sony Photography Awards, 2015-ben a LensCulture Awards, 2018-ban pedig az Exibart Street Contest finalistái között szerepelt. A Romanian Visual Awards legjobb streetfotográfusának járó díjat nyerte el 2024-ben. Képeit a New York-i Photoville-en és a hágai Spotlight Romania kiállításon is bemutatták, emellett több nemzetközi magazin és újság publikálta, így például a Punctum, a Practical Photography, a Vice, a Lenscratch, a Feature Shoot, a The Independent, a La Repubblica, a National Geographic és a The Guardian. Jelentősebb önálló kiállításai az utóbbi években: FotoIstanbul – a Capa Központ meghívására (2016), Sepsiszentgyörgy (2017), Budapest (2018), PhotoIs:rael – Tel-Aviv (2018), TIFF – Kolozsvár (2025).

‍