Kedves Vendégek, Barátok, Fotográfusok, Házigazdák és kedves Széman Richárd!

Újra – immáron 3. alkalommal – megtisztelő felkérést kaptam Széman Richárdtól és a galériától, hogy ajánljam Ricsi fotóit az Önök figyelmébe.

Örömmel teszem, hiszen egyre többet tudok az alkotásairól, a tiszta-őszinte személyiségéről és a rendkívül egyedi kifejezésmódjáról.

Sokan kérdezték tőlem már, mint fotótörténésztől, hogy „mi a fotográfia?”, mit tekinthetünk annak, hol vannak a vizuális kifejezés határai – témában, technikában, installációban, gondolatiságban?

Széman Richárd alkotásait nézve egyre bizonyosabb lett számomra, hogy két fontos pont határozza meg a választ: a kiindulópont (ami analóg fotó) és a befogadói végtermék (ami jelen esetben digitális nyomat), a hatás-öröm-gondolat (amiért van az alkotás). A technikai „játék” biztosítja a műalkotás időtlenségét, s ezáltal a létrejött tárgy a művészi alkotás szintjére emelkedik.

A kezdeti indíttatás adott volt az alkotó számára: már gyerekkorában meghatározta a valóság és a látott élmény feldolgozásának árnyaltságát. Így vallott erről 2007-ben: „Kora gyerekkoromban még nem volt tévénk. A képes újságok is ritkán jártak, nem borított el a képözön, mint ma, képek mégis kavarogtak bennem arról a korról… Egy emlék: Délutáni alvásból ébredtem a nagyinál, a redőny csontig leeresztve. Egy ponton, apró lyukon beszűrődve, furán, a feje tetejére állva, a szemközti falon…vonult az utca forgalma…A bukszus olajosan sötétzöld színe, fénye ólomszürkén él bennem, gyönyörű fekete-fehér kép.” (Már szóképekben kifejezve is milyen szép ez a paradoxon!)

Aztán a szüleinek egy házvásárlásakor a padláson talált sok-sok régi üvegnegatívot, amit megőrzött (mert ő a legnemesebb fajta gyüjtögetők közé tartozik!), később beszkennelte ezeket – és innen indult az idősíkok és technikák finom, érzelemmel töltött továbbdolgozása. A régi, néha erősen sérült, ezüstkiválásos üvegnegatívokat (sokszor mit sem tudva a képi tartalomról) digitálisan átalakította, átszínezte, feldíszítette élete-érzelme jelképes attribútumaival, talált tárgyaival: rozsdás patkó, tésztaszűrő, üvegcse, négylyukú gomb, pillangó-pillangószárny, virág-virágszirom, tán még egy meteor darab is az univerzumból – és színek-színek-színek. Négyzetalakú köröket, gömböket komponált hangulatokká. Újra értelmezi a tárgynak tárgyhoz való viszonyát, ezzel teremtve meg az alkotások sajátos hangulatát. Semmi nem azt jelenti, amit látunk, hanem a szemlélő hangulatán átszűrve teremt varázslatot.

Korábbi, de folyamatos „mániái”, „szerelmei” megörökítésénél is ugyanezt az áttételes formai és tartalmi megoldást használta-variálta-játszotta:  több mint 25 éve fotografál maskarásokat, utcaszínházakat, a temetői porcelánfotók emlékszorongásait, az utca apró jeleit-üzeneteit. És ír, szerkeszt, gyűjt, archivál szűkebb városi otthona múltjából értékőrző-mentő, igényes kiadványokat.

Tudni kell még Széman Richárdról, hogy igen jelentős szereplési görcse (régész felvételi, operatőri vizsga) ellenére a verbális kifejezés, az írás kiváló mestere. Minden megnyilatkozása irodalmi élmény az olvasónak. Képekben fogalmaz, tömören, plasztikusan. Különben hogyan is lehetne – szerintem – a mai magyar haiku-költészet ilyen kiemelkedő művelője. Haikut írni magyarul talán a legnehezebb kötött műfaj: nincs ritmus, nincs hangsúly, nincs rím, „csak” az     5-7-5 szótagos érzelem-gyöngyökből, hangulat-golyókból áll össze a szó-kép. Tökéletes összhangban a fotográfiákkal: fény-szín-szó-kép egységgé teszi Széman Richárd alkotásait – oly egyedivé, ami mindig felismerhető, csak az övé!

Adjanak időt és nyugalmat maguknak –miközben nézik a képeket -, hogy igazán hathasson a komplex csoda! Hiszen Játék az egész, komoly játék. Annyi minden kell hozzá; kell, hogy a redőnylyukon keresztül fantáziálja, vagy egy töredezett üvegcserép-játékban, a kaleidoszkópban látott világból építsen magának belső valóságot. Speciális fraktálokba rendezi szemünkben és képzeletünkben az adott valóságot.

A kaleidoszkóp már 1815-től ismert szerkezet. Úgy vélték róla, hogy a modern világ megreformálásának eszközévé válhat azzal, hogy egyszerű formákat megfordít és megtöbbszöröz. Baudlaire is a modernitás szimbólumát látta a kaleidoszkópban. ( Kolta Magdolna: Képmutogatók c. kötetből).

A kiállítás egyik érdekessége a régi barát, Mach András által diófából készített 30 cm átmérőjű egyedi kaleidoszkóp, ahol az üvegcserepeket a tárlat fotói helyettesítik „halványítva, hogy ne menjenek át feketébe átfedéskor” – ezt én nem értem, Ricsi mondta, de a fotósok kedvéért próbáltam „szakszerű”lenni… Kíváncsian várjuk a látványt!

Ha összeadjuk mindazt, amitől ez a kiállítás ennyire sokszínű: a képi-technikai megvalósítás, a verbális reflexiók, az optikai játék – adják azt a gondolati-érzelmi töltetet, ami miatt nem lehet nem élvezni!

Jó szívvel ajánlom figyelmükbe ezt az élményt!

Gratulálok a művésznek!  Mert Széman Richárd számomra (bár  fotóriporterként végzett) fotóművész.

Köszönöm, hogy itt vannak, játszanak egy kicsit! Hiszen

„Játék a világ

széthulló cserepekből

kaleidoszkóp.”

Budapest, 2018. március 13.

Kiscsatári Marianna

‍