‍

JÁKOB LÉTRÁJA, és ami hozzátartozik: MEGLEPETÉS

Ez a kiállítás meglepetés. Ma a forrósággal és viharokkal telített furcsa nyár után vagy közben valami mást mutat, mint amit a hétköznapjainkban megszoktunk, mint amihez nolens-volens alkalmazkodtunk, és elfogadtunk.

A négy teremben egy másik világ tárul fel – s noha annak megfejtése nem mindig könnyű, de a fáradságot megéri.

A meglepetéshez hozzátartozik, hogy ez ünnepi világ – több, egymást rész-ben elfedő, részben magyarázó, részben feltáró réteggel. A rétegek időben fedik, részben egészen eltakarják egymást. Ez vonatkozik Féner Tamásra ugyanúgy, mint kortársaira is.  Mint ahogy a legtöbb ember, aki már túljutott az élet útjának felén – vagy akár annál tovább is – olyan sok történést, élményt, gondolatot cipel magával, magában, hogy azok ugyancsak rétegesen rakódnak egymásra, részben eltorzítva, részben éppen felfedve egymás titkait, érdemeit, és gyengéit.

S a rétegek különbözhetnek is egymástól, mert más-más eredetűek: gyerek-kori emlékektől kezdve városok elmosódott látványáig, vagy a még mélyebben fekvő rétegekben a meghatározó egyéniséget formáló vallásos életformáig, le-gyen az zsidó vagy katolikus – korai, megrögzült képek – érzelmekkel telítve talán leginkább a zsidó emlékekhez kapcsolódnak.

Féner Tamás alkotásai a kiállításon több teremben is, két rétegben jelennek meg: ami első pillantásra szokatlan, meglepő. De csak első pillantásra; aztán fel-fedezzük, hogy a felső réteg alatt, kicsit rejtőzködve leginkább a zsidó életforma elmosódott képei sejlenek fel – úgy kell őket, nekünk magunknak, a rejtőzködésből kibontani, jelentésüket legalább valamennyire megfejteni. Mintha a mélyen elsüllyesztett, a tudatalattiba szorított régi-régi képek, érzelmek bontakoznának ki, s ezekből születnének a nagyméretű, de egészen halványra változtatott, felnagyított fotókból kialakított kompozíciók, amelyek itt most hal-ványan és nagyon szerényen, de mégis érzékelhetően előtűnnek. Ugyanúgy, ahogy a másik teremben Budapest árnyképei is megjelennek. Egyszerre kap he-lyet a falakon a régmúlt és a jelen.

Féner Tamás számára egyszerre többféle valóság is létezik, legyen az sze-mélyes emlék vagy kulturális örökség: könyvek, képek, leírások vers-idézetek, gondolatok és elemzések; számtalan emlék, események, helyek, szépirodalmi ismeretek, és azok megvitatása. De mindez – aminek jelentése számára máig ele-venen létezik, még ha mások számára, s talán még neki is, vita tárgya, a fotókban felismerhetően megelevenedik, formát ölt, s az alsóbb – elmosódottabb – réteg fölött, itt a kiállításon is tiszta, élesen körülhatárolt formákban látható.

Ahogy egyes tárgyak, ugyanúgy az írás – a héber írás – elemei önálló értel-met nyernek, dekoratív formáikkal kitöltik a rendelkezésükre álló felületet. A betűknek külön életük, mondanivalójuk van, s talán az ő erőteljes tiszta formavi-láguk itt a kiállításon a másik nagy meglepetés.

Formaviláguk – minden magyarázat nélkül is – magával ragad. S ha valaki éppen konkrét jelentésükre lenne kíváncsi, annak úgy kell tennie, mint az alkotó-nak, aki nem is olyan régen Komoróczy Gézához fordult. Egy héber töredék je-lentését kereste, s arra azonnal meg is kapta Komoróczytól a választ, ami nem is annyira a múltra, hanem inkább a jelenre vonatkozott, (s hogy kell fogadni a me-nekülteket). A tudós a pontos kifejezés betűit piros filctollal kiemelte s evvel az egész gondolatnak vizuális látványát is megteremtette – a piros folt a fotó- kom-pozíció középpontja lett.

A gondosan megrajzolt (s aztán lefényképezett) Tórából kivett, s aztán fel-nagyított betűk szinte önálló életet élnek, sok mindenre utalnak egyszerre és de-korativitásukkal, dinamikájukkal vizuálisan hatásossá válnak, még ha jelentésü-ket nem is tárják fel mindig, mindenki számára, csak ritka pillanatokban.

Az mindenesetre egyértelmű, hogy Féner Tamás számára az írás külön, neki szóló üzenetet jelent, amit fotóin megőriz, s a leggazdagabb formában próbál megjeleníteni.

Féner Tamás kiállítása a Mai Manó Házban négy teremből áll – az elsőben a zsidó hagyomány érvényesül leginkább, erre utal címe is; Jelképek erdején át. Itt tűnnek fel először azok a geometrikus elemek, amelyek aztán másutt is érvé-nyesülnek, így a rendkívül hatásos, dinamizmust közvetítő spirál (ami előző éle-tében talán egy használt rugó lehetett). Számomra – egészen személyesen – ez a motívum Moholy-Nagy László 1921-es Nikkelkonstrukció spirállal című szobrát juttatja eszembe – de természetesen még száz-féle asszociációt is felkelthet.

Ugyanez a spirál a rituális zsidó ételekkel – a macesszel és a tojással – is számos fotókompozíción összetalálkozik. Mindenesetre ebben a sajátos környe-zetben különösen fontossá, sőt, szinte monumentálissá válik.

Mindez a legegyszerűbb, önmagukban nem is túlságosan jelentős tárgyak átértelmezése, monumentálissá válása: ugyancsak „meglepetés” – amitől az egész kiállítás sokkal gazdagabb lesz.

De az igazi meglepetés a második teremben várja a látogatókat. Itt nemcsak betűk és tárgyak, hanem élő és holt emberek portréi egyaránt szerepelnek. Igazi baráti kör bontakozik így ki, egyszerre a múltból és a jelenből bukkannak elő, de szerencsére – még így is – szellemiségükben, összetartoznak. Mintha beszélget-nének is egymással, s talán részben velünk is, még ha személyesen nem is min-dig találkoztunk, tudunk egymásról, s valamennyire összetartozunk.

Féner Tamás egy korábbi portré-kiállítás alkalmából megjegyezte: „Amikor egy portrékiállításra készültem, azon gondolkodtam, kik voltak fontosak pályám szempontjából.” Ezt a szempontot – aktuális meglepetésként – Féner kitágította, hogy ne csak a fontos pályatársak, hanem a közelálló barátok – Bálint Endrétől Komoróczy Gézáig – is beletartozzanak. Egyébként, akik itt, most ebben a kör-ben szerepelnek, mind elsőrangú alkotók más-más műfajban, legyen az színház (Halász Péter), képzőművészet (Barcsay Jenő, Schaár Erzsébet, Vilt Tibor, Vígh Tamás, El Kazovszkij, Amerigo Tot) film (Jancsó Miklós), zeneszerző (Láng István), művészettörténész (Jerger Krisztina, Beke László), író (Eszterházy Péter, Konrád György, Parti Nagy Lajos), rabbi (Schweitzer József), történész (Ko-moróczy Géza), és még sokan mások.

Ami itt, ebben a második teremben egészen új, tehát igazi meglepetés, hogy a portrék nagy része – tehát a legújabbak, azok, amelyek még sohase voltak kiál-lítva – élénk színű, geometrikus keretekben szerepelnek. A hatás azért egészen különleges, mert a fotóművészet határait áttörve a képzőművészet területére hatol be, s ezzel, sokkal izgalmasabb, benyomást kelt, mint a korábbi alkotások. (Egyébként számos, színes keret nélküli fekete-fehér fotója is bemutatásra került, ezek inkább korábbi felvételek, mint például Schaár Erzsébet stb.) Az eredeti portréfotókat néha kicsit átalakítja, esetleg kisebbek, viszont feltétlenül színesek, érdekesebbek lesznek. Az, hogy melyik portré nyer el ilyen képzőművészkeretet, s melyik nem, az számunkra még nem világos – de biztos van valamilyen szemé-lyes indoka.

Ha megkérdezzük, miért is született éppen ennyi portré, eljutunk Féner egyik alapvető tulajdonságához, hogy valójában legmélyebben az emberek ér-deklik és az emberi kapcsolatok, az egyes ember, de ugyanakkor a szoros emberi közösségek is, amelyeket régebben fotózott.

Igy jelennek meg a közösségek vallási életforma alapon, mint a zsinagógák látogatói, és azok a közösségek, amelyeket a munka hozott össze – mint a bányá-szok, közösségek, amelyek az emberi kiszolgáltatottság áldozatai; szegény cigá-nyok. A képeken a környezet szinte ugyanolyan fontos, mint az, aki benne tar-tózkodik. De nemcsak a bánya, a cigányputri válnak a kompozíció részévé, ha-nem a tárgyak is, amelyek életükhöz s így a kompozícióhoz szervesen hozzá tar-toznak.

Az ábrázolt tárgyak, emberek, városok közét természetesen még számos más fotóval és számos más szemponttal lehetne jobban tágítani.

Mégis úgy tűnik, hogy az itt és most látható művek a maguk sokszínűségé-vel és változatosságával éppen jól betöltik a Mai Manó Ház termeit, s frissessé-gükkel, változatosságukkal együttesükben igazi meglepetést okoznak.

‍